A Borotvaélen című thriller nagy része egy New York-i felhőkarcoló egyik magasan lévő párkányán játszódik, ahol egy öngyilkosjelölt tartja sakkban a rendőrséget. A szokatlan helyszín szokatlan kihívások elé állította a stábot, akik mindent elárultak arról, milyen a munka hetvenöt méter magasan.
Kapcsolódó cikkek
- A legfontosabb dolog gyakorlatilag egyetlen kérdéssel elintézhető: hogy jött az ötlet?
Lorenzo di Bonaventura (producer): Úgy hiszem, a legtöbb filmesnek nem az jutott volna eszébe, hogy valóban felmenjen hetvenöt méter magasba és ott dolgozzon. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy ez menő volna, illene a koncepcióhoz, ráadásul mindenféle trükközés nélkül megkapnánk azt a valóságérzetet, ami ehhez a történethez elengedhetetlenül szükséges. Mivel azonban erősen limitált idő állt rendelkezésünkre és a New York-i kemény tél se könnyítette meg a dolgunkat, a megfelelő épületet megtalálni sokkal nehezebb lett, mint azt az elején hittük.
Alec Hammond (látványtervező): Több száz épület jöhetett szóba New Yorkban, és nagyon nehéz volt megtalálni a tökéletes párkányt. Az első vitáink kapásból arról szóltak, hogy milyen magasság volna ideális a filmhez. Néhányan azt támogatták, hogy alacsonyan legyen, mert akkor a főhősünknek közvetlen interakciója lehetett volna a lenti tömeggel, mások viszont magasabbra akarták vinni őt, hogy a látvány sokkal félelmetesebb legyen. Végül a 18. és a 22. emelet közti magasságban egyeztünk meg, ami elég magasan van ahhoz, hogy félelmetes legyen, viszont elég alacsonyan ahhoz, hogy a lenti tömeg több legyen egyszerű látványelemnél.
- Milyen épületek kerültek szóba?
Kieran Patten (helyszínfelelős menedzser): Amikor már tudtuk a magasságot, akkor jöttek képbe az épület külsejével kapcsolatos kérdések. A magasságon kívül tehát arra kellett figyelnünk, hogy olyan épületet találjunk, amik minden vonásában klasszikus New York-i hely. Épp ezért az 1920-as és 30-as években épült házak között néztünk szét, ugyanis az a korszak jelentette a város aranykorát, és határozta meg nagyban az építészeti stílusát.
Alec Hammond: Némi keresgélés után nyilvánvalóvá vált, hogy a Madison Avenue dámájának is nevezett Roosevelt Hotel ideális helyszín lenne számunkra. 1924-ben épült a Madison Avenue és a 45. utca sarkán, Manhattan belső részén. A párkánya olyan volt, amit számos szögből kiválóan lehetett filmezni, ezért a filmezésnél leginkább arra kellett figyelnünk, hogy olyan forgatási helyszínt biztosítsunk, ami biztonságos a stáb és a színészek számára, ugyanakkor rengeteg variációs lehetőséget kínál arra vonatkozóan, hová helyezhessük a kamerákat. A művészeti vezetőnknek, David Swayzenek támadt az ötlete, hogy az épület sarka legyen a fő nézőpont, mert onnan gyakorlatilag bármerre tekinthettünk. Építettünk oda a kamerának egy sínszerkezetet, ami megkönnyítette a dolgunkat.
- Veszélyesnek tűnik…
Jim McMillian (technikai vezető): Rengeteg álmatlan éjszakát okozott, hogy rájöjjek, mik azok a dolgok, amik elromolhatnak a forgatáson. Számtalan számítást végeztünk arra vonatkozólag, hogy a munkánk biztonságos lehessen. A biztonság kérdése nagyon összehozta a stábot, mivel mindannyian tudtuk, hogy itt nemcsak technikai kérdésekről, hanem mások életéről is szó van. Minden egyes lépést és mozdulatot alaposan meg kellett fontolni, mivel ha valaki rossz ütemben vagy rossz helyre lép, súlyosan megsérthetett vagy akár meg is ölhetett volna másokat, netán saját magát. A forgatási helyszínre való belépés egyik feltétele például az volt, hogy mindenkinek ki kellett ürítenie a zsebeit, hiszen egy teljesen ártalmatlan, leeső tárgy is komoly bajt okozhatott volna.
Alec Hammond: Igazából három különböző ablakpárkányon is forgattunk. Az egyiket a kaszkadőrök számára építettük, hogy biztonságos körülmények között dolgozhassanak. Ezt egy Long Island-i raktárban húztuk fel, ahol kétemeletnyit megépítettünk a Roosevelt Hotel külső falából. A másik a szoba belsejéből látható párkány volt, a harmadik pedig az igazi Roosevelt Hotel külső párkánya volt.
Jim McMillian: A legnagyobb gondot egy kamerákat, a stábot és a színészeket elbíró külső tartórendszer megépítése jelentette. Ehhez építészmérnökökkel kellett együtt dolgoznunk, akik kiszámolták, kibírják-e a falak azt a súlyt, amit mi készülünk ráhelyezni. Csak az állványzat súlya elérte az öt tonnát, amihez egy legalább ugyanekkora ellensúllyal is számolnunk kellett. Ehhez még jöttek a kameradaruk, állványok… Összességében azt kell mondanunk, hogy legalább 15 tonnányi plusz súly mindig rá volt pakolva az épületre.
Richard Kidd (a vizuális effektusok felelőse): A mi feladatunk az volt, hogy összhangba hozzuk a három forgatási helyszínt, és hogy mindez a vásznon ugyanannak a helynek tűnjön. Ha valahol valami hiányzott, azt CGI-vel helyettesítettük. Ezenkívül a mi dolgunk volt azon dolgok megteremtése, amik nem lehettek jelen a forgatáson. Ilyen volt például az épület teteje, amit a helyszínen nem tudtunk kamerákkal filmezni, és természetesen a stúdióban is hiányzott a képe. Szerintünk fantasztikusan sikerült.
Lorenzo di Bonaventura (producer): Úgy hiszem, a legtöbb filmesnek nem az jutott volna eszébe, hogy valóban felmenjen hetvenöt méter magasba és ott dolgozzon. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy ez menő volna, illene a koncepcióhoz, ráadásul mindenféle trükközés nélkül megkapnánk azt a valóságérzetet, ami ehhez a történethez elengedhetetlenül szükséges. Mivel azonban erősen limitált idő állt rendelkezésünkre és a New York-i kemény tél se könnyítette meg a dolgunkat, a megfelelő épületet megtalálni sokkal nehezebb lett, mint azt az elején hittük.
Alec Hammond (látványtervező): Több száz épület jöhetett szóba New Yorkban, és nagyon nehéz volt megtalálni a tökéletes párkányt. Az első vitáink kapásból arról szóltak, hogy milyen magasság volna ideális a filmhez. Néhányan azt támogatták, hogy alacsonyan legyen, mert akkor a főhősünknek közvetlen interakciója lehetett volna a lenti tömeggel, mások viszont magasabbra akarták vinni őt, hogy a látvány sokkal félelmetesebb legyen. Végül a 18. és a 22. emelet közti magasságban egyeztünk meg, ami elég magasan van ahhoz, hogy félelmetes legyen, viszont elég alacsonyan ahhoz, hogy a lenti tömeg több legyen egyszerű látványelemnél.
- Milyen épületek kerültek szóba?
Kieran Patten (helyszínfelelős menedzser): Amikor már tudtuk a magasságot, akkor jöttek képbe az épület külsejével kapcsolatos kérdések. A magasságon kívül tehát arra kellett figyelnünk, hogy olyan épületet találjunk, amik minden vonásában klasszikus New York-i hely. Épp ezért az 1920-as és 30-as években épült házak között néztünk szét, ugyanis az a korszak jelentette a város aranykorát, és határozta meg nagyban az építészeti stílusát.
Alec Hammond: Némi keresgélés után nyilvánvalóvá vált, hogy a Madison Avenue dámájának is nevezett Roosevelt Hotel ideális helyszín lenne számunkra. 1924-ben épült a Madison Avenue és a 45. utca sarkán, Manhattan belső részén. A párkánya olyan volt, amit számos szögből kiválóan lehetett filmezni, ezért a filmezésnél leginkább arra kellett figyelnünk, hogy olyan forgatási helyszínt biztosítsunk, ami biztonságos a stáb és a színészek számára, ugyanakkor rengeteg variációs lehetőséget kínál arra vonatkozóan, hová helyezhessük a kamerákat. A művészeti vezetőnknek, David Swayzenek támadt az ötlete, hogy az épület sarka legyen a fő nézőpont, mert onnan gyakorlatilag bármerre tekinthettünk. Építettünk oda a kamerának egy sínszerkezetet, ami megkönnyítette a dolgunkat.
- Veszélyesnek tűnik…
Jim McMillian (technikai vezető): Rengeteg álmatlan éjszakát okozott, hogy rájöjjek, mik azok a dolgok, amik elromolhatnak a forgatáson. Számtalan számítást végeztünk arra vonatkozólag, hogy a munkánk biztonságos lehessen. A biztonság kérdése nagyon összehozta a stábot, mivel mindannyian tudtuk, hogy itt nemcsak technikai kérdésekről, hanem mások életéről is szó van. Minden egyes lépést és mozdulatot alaposan meg kellett fontolni, mivel ha valaki rossz ütemben vagy rossz helyre lép, súlyosan megsérthetett vagy akár meg is ölhetett volna másokat, netán saját magát. A forgatási helyszínre való belépés egyik feltétele például az volt, hogy mindenkinek ki kellett ürítenie a zsebeit, hiszen egy teljesen ártalmatlan, leeső tárgy is komoly bajt okozhatott volna.
Alec Hammond: Igazából három különböző ablakpárkányon is forgattunk. Az egyiket a kaszkadőrök számára építettük, hogy biztonságos körülmények között dolgozhassanak. Ezt egy Long Island-i raktárban húztuk fel, ahol kétemeletnyit megépítettünk a Roosevelt Hotel külső falából. A másik a szoba belsejéből látható párkány volt, a harmadik pedig az igazi Roosevelt Hotel külső párkánya volt.
Jim McMillian: A legnagyobb gondot egy kamerákat, a stábot és a színészeket elbíró külső tartórendszer megépítése jelentette. Ehhez építészmérnökökkel kellett együtt dolgoznunk, akik kiszámolták, kibírják-e a falak azt a súlyt, amit mi készülünk ráhelyezni. Csak az állványzat súlya elérte az öt tonnát, amihez egy legalább ugyanekkora ellensúllyal is számolnunk kellett. Ehhez még jöttek a kameradaruk, állványok… Összességében azt kell mondanunk, hogy legalább 15 tonnányi plusz súly mindig rá volt pakolva az épületre.
Richard Kidd (a vizuális effektusok felelőse): A mi feladatunk az volt, hogy összhangba hozzuk a három forgatási helyszínt, és hogy mindez a vásznon ugyanannak a helynek tűnjön. Ha valahol valami hiányzott, azt CGI-vel helyettesítettük. Ezenkívül a mi dolgunk volt azon dolgok megteremtése, amik nem lehettek jelen a forgatáson. Ilyen volt például az épület teteje, amit a helyszínen nem tudtunk kamerákkal filmezni, és természetesen a stúdióban is hiányzott a képe. Szerintünk fantasztikusan sikerült.
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek