Az Adéle és a múmiák rejtélyében ráadásul a filmes nem kizárólag az amerikai blockbustereket tekintette kiindulási alapnak (mindenképpen fel kívánva venni velük a versenyt), hanem elsősorban saját honfitársához, Jean-Pierre Jeunet-hez fordult ihletért: műve morbid fekete humora a Delicatessent, az apró, véletlen egybeesések hálózatával megspékelt cselekmény pedig az Amélie csodálatos életét és a Micmacset idézi.

Az Adéle és a múmiák rejtélye sikerének titka emellett mindenképpen maga Adéle. A XX. század elején tevékenykedő kalandornőnek nemcsak a melle, de a dumája is jobb, mint Indiana Jonesnak. A bestsellerszerzőként sikert sikerre halmozó vonzó hölgyeményt az egyiptomi piramisoknál akciózva ismerjük meg, ahol a múmiák átkán kívül az életére törő gonosz Dieuleveult professzorral is szembe kell szállnia. Ráadásul eközben Adéle otthonában, Párizsban egy életre kelt pterodaktilusz (egy óriási ősmadár) szedi halálos áldozatait. A jópofa figurák panoptikumát egy haspók rendőrfelügyelő és egy Pampalini-szerű nagy vadász teszi teljessé. S habár a mű cselekménye a végén teljesen átfordul a legvadabb, szürreális fantasztikumba, és pár ügyetlenebb vizuális trükk is becsusszan, elragadó humoráért és főhősnőjéért cserébe még ezt is hajlamosak vagyunk megbocsátani neki.